tick, tick... BOOM!

"Mielőtt Jonathan Larson megírta volna a Rentet, még el akart mondani egy másik történetet: a sajátját."

Ez a darab az egyik mániám, úgyhogy már előre is elnézést kérek, amiért a tick tick... BOOM!-ról szóló rész hosszabb lesz, mint az összes többi együttvéve.
Nem csak Raúlról, de a tick tick... BOOM!-ról is nagyon sok újdonságot tudtam meg a honlapján található cikkekből és interjúkból. Aki még bővebben akar tájékozódni a témában, ott megteheti.
A tick tick... BOOM! Jonathan Larson önéletrajzi műve. Több évvel a Rent előtt készült el, és maga a szerző adta elő egyszemélyes produkcióként az off-off-Broadwayn. Azért is fontos állomás ez a mű, mert ennek kapcsán figyeltek fel rá olyanok, akik később segítettek színpadra állítani a Rentet.
Van egy hosszú interjú Victoria Leacock-kal, a darab producerével, aki egy évtizeden keresztül dolgozott együtt Larsonnal. Elmeséli, hogy mennyire nehéz volt rávenni Larson szüleit, hogy engedjék színpadra állítani a tick, tick... BOOM!-ot. A család hosszú ideig ellenállt a kérésnek, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy valaki eljátssza Jont. 2000 nyarán sikerült elérni, hogy a család beleegyezzen az új verzió bemutatásába.
Úgy döntöttek, hogy háromszereplősre fogják kibővíteni a musicalt. Larson anno maga játszotta mind a 9 karaktert, az új verzióban a két másik szereplő, Susan és Michael az, aki megjeleníti a többieket is. A munkálatokba bevonták a Pulitzer-, Tony-, és Drama Desk-díjas írót, David Auburnt is. A darab rendezésére Scott Shwartzot (a Wicked szerzőjének, Stephen Schwartznak a fiát), zenei rendezőnek pedig Stephen Oremust kérték fel. (Mellesleg Stephen Oremusnak is köze van a Wickedhez, ugyanis annak is ő volt a zenei rendezője.) Stephen Oremus feladatai közé tartozott az is, hogy az eredetileg egyszólamú dalokat több szólamúvá írja, ahol ez szükséges volt, sőt a hangszerelés is az ő munkája.
A musical címe először Boho Days volt (ez a dal a darabban nem szerepel, viszont rajta van bonusz-track formájában a ttB cd-n Larson előadásában), majd 30/90 lett (a musical első dalának ez a címe), végül kikötöttek a tick tick... BOOM!-nál. (Mindhárom cím Larsontól származik egyébként.)
Larson ötféle verzióban játszotta anno a darabot. Az előadás hangulatát a korábbi verziók alapján képzelték el, mert a későbbiek sokkal lehangolóbb és kiábrándultabb végkicsengésűek voltak. A dalokat is ezek alapján a régi felvételek alapján válogatták össze, egy kivétellel. A 'Come To Your Senses' a Superbia című Larson-musicalből való.
A felhasznált dalok listája még a próbaidőszak alatt is változott. Eredetileg a Boho Days lett volna az első dal. Aztán úgy volt, hogy azt ráadásként éneklik majd el, végül mégis kimaradt. Utólag került be Michael dala, a Real Life. További két dalt is ki kellett hagyni. Az egyik egy rap-szám volt Jonnak, amit a Time Square-es résznél adott volna elő. Pár előadás erejéig benn is volt a darabban ez a rap-betét, de mivel nem tartalmazott új információt és nem vitte előbbre a történetet, úgy döntöttek, hogy kiveszik. A másik kimaradt dalról (Swimming) Raúl valósággal áradozik (ld lejjebb), ezt hasonló okok miatt hagyták ki, mint az előzőt.
A próbafolyamat kezdetén szinte az összes dal szóló+vokál szerkezetű volt, aztán mivel úgy látták, hogy Susan és Michael szerepe nagyobb annál, semhogy csak végigvokálozzák Jon dalait, így alakult ki a dalok végleges szerkezete. A változtatásoknak köszönhetően több lett az olyan dal, ahol a három szólam többé-kevésbé egyenrangú.
Raúl a nagy sikerrel futó Rocky Horror Showt hagyta ott, hogy eljátssza a ttB főszerepét. Először nem volt biztos benne, hogy meg kellene próbálkoznia a meghallgatással, mert biztos helye (és sokkal jobb fizetése) volt egy Broadway-showban. A Rockyban ketten is játszottak a Rent eredeti Broadway-szereposztásából (Daphne Rubin-Vega és Kristin Lee Kelly), és mindketten bíztatták, hogy el kell mennie a meghallgatásra, mert jó lenne Jon szerepére. Számított az is, hogy ezúttal főszerepet játszhatna, és vonzotta a lehetőség, hogy Larson dalait énekelhetné. Már két hónapja folytak a meghallgatások Jon szerepére, amikor Raúl rászánta magát, hogy elmegy. Teljes egyetértés volt arról, hogy neki kell megkapnia a szerepet.
Raúl nem ismerte személyesen Larsont. A szerepre úgy készült, hogy megnézett egy csomó videófelvételt, és meghallgatta az egykori barátok történeteit. Nem akarta viszont leutánozni Larsont, csak egy-két gesztust próbált meg átvenni a karakterhez. Sokszor beszéltek arról a próbán, hogy ez a zeneszerző srác tulajdonképpen bárki lehetne, hívhatnák akár Raúlnak is. A karakter megformálása nehéz feladat volt, hiszen valamennyire függetlenedni kellett Larsontól, ugyanakkor a három szereplő kivételével a megvalósításban részt vevők mindegyike személyesen ismerte őt, sőt a próbákon Al Larson, Jon édesapja is részt vett.
Raúl júniustól októberig játszotta a darab főszerepét. Ez alatt az idő alatta az egyetlen változás az volt, hogy szeptember közepén Amy Spanger után Molly Ringwald, az ismert filmszínésznő vette át Susan szerepét. (Akivel később Raúl a Kabaréban is együtt játszott.)
A 2001. szeptember 11.-ei terrortámadás Raúl tick tick... BOOM!-os sorozatának a végén történt. A tick tick... BOOM! cd-je pont ezen a reggelen jelent meg. Raúl kapott olyan e-mailt, amiben egy rajongó leírta, hogy azért nem ment be aznap reggel dolgozni a toronyba, hogy mielőbb meg tudja venni a cd-t.
A tick tick... BOOM!-mal kapcsolatban meg kell említeni Larson példaképét, Stephen Sondheimet is. A darab végén elhangzik egy tőle származó telefonüzenet, amelyet Larson üzenetrögzítőjén hagyott anno. Régebben sokat gondolkodtam azon, hogy ennek a bejátszott hangfelvételnek mennyi köze van Sondheimhez, Raúl interjúit kellett elolvasnom ahhoz, hogy ez kiderüljön.
Felfedeztem még egy érdekes apróságot. A darab végén, Jon születésnapján a következő szöveggel kezdődik a jelenet: "The apartment is warm and noisy. I realize I don't want to escape to the roof, or fly to Cuba, or hide in the bathroom. I grab a beer and wade into the crowd." Nem tudom, hogy vajon az eredeti, Larson-féle verzióban is Kuba szerepelt-e. Ha igen, akkor ez valami hihetetlen véletlen, hogy pont egy kubai származású színész kapta meg ezt a szerepet.
Ha esetleg van még valaki, aki nem ismeri ezt a musicalt, és most kedvet kapott hozzá, a teljes cd-t és a szövegkönyvet is letöltheti innen. Hozzám ez sokkal közelebb áll, mint a Rent (nem Raúl miatt), ezért a Rent-rajongóknak és a Renttel kevésbé szimpatizálóknak is csak azt tudom tanácsolni, hogy adjanak egy esélyt a tick tick... BOOM!-nak!

"Már két hónapja zajlottak a meghallgatások, és az ország legtehetségesebb színészei jöttek el. Lassan kezdtünk kifutni az időből. Amikor Raúl Esparza megjelent, hirtelen minden a helyére került. Az olvasópróbája után Robyn [Goodman] a fürdőszobában sírva talált rám. Ez jó jel volt. Mindannyian egyetértettünk." /Victoria Leacock/

"A színész Daphne Rubin-Vega és Kristin Lee Kelly áldásával ment a meghallgatásra. Ők mindketten tagjai voltak a Rent eredeti szereposztásának. 'Úgy gondolták, hogy a darab témája túl közel áll hozzájuk ahhoz, hogy közvetlenül részt vegyenek benne, de engem bátorítottak.' "

"Nehéz volt otthagyni a Rocky Horrort. Féltem kilépni egy sikeres produkcióból. A tick tick... BOOM! arról szól, hogy elgondolkodsz rajta, mit is szeretnél kezdeni az életeddel. Érzelmileg vonzott ez a darab."

"A tick tick... BOOM! úgy jött, hogy tudtam, hogy keresnek valakit a szerepre, és Stephen Schwartz - a rendező, Scott  testvére - jó barátom. Scott szeretett volna velem dolgozni, és én is szerettem volna vele dolgozni. Azt hiszem, a Rocky Horrorban figyeltek fel rám, és így kerültem a képbe. Először nem akartam eljönni. Azt gondoltam, hogy ez valami szomorú önéletrajz. Aztán mégis elmentem a meghallgatásra, és emlékszem, hogy amikor felnéztem az egyik monológ felolvasása után, azt láttam, hogy az egyik producer sír. És abban a pillanatban jöttem rá, hogy akit játszom, egy valós személy. Valaki, akit ezek az emberek ismertek. A második meghallgatáson a szülei is ott voltak. Attól kicsit féltem. Ijesztő volt. Azt gondoltam, hogy nem fognak szeretni. Most meg olyanok ők nekem, mintha a szüleim lennének."

"- Mennyit tudtál Jonathan Larsonról, mielőtt megkaptad a szerepet?
- Nem sokat. Sokat olvastam róla. De meg kellett találnom az egyensúlyt. Egy Jonathan nevű zeneszerzőt játszom, de ez nem egy önéletrajz. Kitalált, bár valós eseményeken alapul. Néztem különböző felvételeket is. Egy videót a tick tick... BOOM!-ról az ő előadásában, és az utolsó napjáról a Moondance Diner-ben [ahol pincérkedett]. Sok barátjával is beszélgettem. Megpróbáltam néhány gesztusát beleépíteni a karakterbe.
A szöveg nagyon jól tükrözi az ő lelki világát. Észrevettem, hogy az előadás nagy részében mosolygok. Akármennyire is nehéz időket élt, Jonathan tisztában volt vele, hogy mennyire izgalmas az élete. Hihetetlenül nagylelkű volt. Óriási vendégségeket rendezett a barátaival. Meghívtak vagy 50 embert Jon kis lakásába karácsonykor, meg hasonlók. Még a szomszédokat is meghívták. Ez egy nagylelkű ember ismertetőjele, akinek nincs semmije, de mégis adni akar. Eladta a könyveit azért, hogy meg tudjon venni egy mozijegyet. Édesapja szerint nekik fogalmuk sem volt róla, hogy Jonathan mennyire szegény volt."

"Amikor idegesen elkezdtem nézni az első preview-t, az összes félelmem elszállt, amikor Raúl birtokba vette a színpadot. Egyszerűen 'elkapta' Jonathan egyéniségét. Nem tudom, hogy csinálta. Senki nem tudja, Jonathan szülei sem. Ez igazán különös, főleg ha figyelembe vesszük, hogy sosem találkoztak. Bár talán ez néha segítség." /Victoria Leacock/

"A karakternek nincs vezetékneve, és ennek oka van. És bár a darab azokról az eseményekről szól, amik a Rentet inspirálták, nem említjük meg a Rentet. Ez sokkal többről szól, mint hogy Larson hogy írta meg a Rentet. Egy fiatalról szól, aki kiegyezik azzal, hogy felnőtt lett, és végül megfogalmazza, hogy mi is az, amit el kell mondania a világnak."

"Nem akarom Jont utánozni. Nem akarok teljesen úgy kinézni, mint Jon, vagy úgy viselkedni, mint Jon. Nem ismertem őt, és nem hinném, hogy ez lenne a feladatom. Az édesapja mondta, hogy a karaktert akár Raúlnak is hívhatnák, mert eléggé kitalált ahhoz, hogy ne Jon legyen. Kicsit úgy próbáltam megközelíteni, mintha saját magamat játszanám egy nyugtalan lelkiállapotban. Megpróbáltam annyi hasonlóságot találni köztem és a karakter között, amennyit csak tudtam. Ezt mindig meg kell tenned szerintem, bármilyen szerepet is játszol, de ez nagyon célba talált. Az egész nagyon ismerős volt. Sok minden, amit mond, ismerős számomra. Megnéztem néhány videófelvételt róla, mert meg akartam figyelni a gesztusait. Azt, hogy hogyan mozog. Hogy valamennyire sugallni tudjam, hogy ez ő. Meg kell próbálni szerepként gondolni erre a karakterre, függetlenül attól, hogy mennyire hasonlít rám, nem pedig felmenni a színpadra, és saját magamat játszani. Az is segített, hogy a színpadon úgy öltöztem, ahogy a valóságban sosem tenném, és talán Jon sem tette volna. Sok képet láttam róla, és ő sem ilyen ruhákat hordott. Ez segített, hogy különbözőnek érezzem magam a szereptől. Ez a probléma akkor jött elő, amikor a jelmezek szóba kerültek. Mert először olyan ruhákat kellett volna viselnem, amiket amúgy is hordok. Én viszont szeretem a karakter ruháit felvenni, mert különböznöm kell tőle. Néhány szerepben ez nagyon könnyű, ha olyan smink meg jelmez van rajtad, amiben felismerhetetlen vagy. Ebben viszont az volt a nehéz, hogy magamhoz közelinek éreztem a szerepet. Úgyhogy megpróbáltunk olyan ruhákat választani, amiket egyébként sosem viselnék. Megpróbáltam utánozni a mosolyát, és néhány gesztusát. Bonyolult, mert ha sokat figyeled őt, elkezded utánozni. Úgyhogy megnéztem a felvételeket, aztán hagytam elhalványulni."

"- A tick tick... BOOM! két verzióját láttam videón. Nagyon érdekes volt, mert az első derűs, boldog és reményteljes. A későbbi keserű, és úgy tűnt, mintha Larson nagyon dühös lett volna valami miatt. Talán mert nem úgy alakultak a dolgai, ahogy elképzelte.
- Melyik Jonathan áll közelebb a darab-belihez?
- Az első. A szelídebb. A mi verziónkban sokkal több öröm van, mint abban, amit a későbbi videófelvételen láttam. Ott a keserűség kézzelfogható. Nagyon nehéz végignézni. Nem tűnt volna jó választásnak a mi előadásunkhoz."

"Nehéz dolog elengedni ezeket az embereket. Most már tudjuk, hogy Jonathan jó döntést hozott, de ő a darabban még nem tudja. Nagyon erősen hinnie kellett magában ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni. Azt gondolom, hogy ez az, amiért annyi embert megérint ez a darab. Mindannyian keresztülmegyünk azon, amikor megkérdezzük magunktól: 'Milyen életet szeretnék élni?' Ez számomra nem is egy musical. Inkább egy intelligens színmű - fantasztikus dalokkal."

"Nagyon nehéz. Nagyon közel áll hozzám. Sok saját élményem is benne van. Megindító."

"A meglepetés Raúl Esparza, akinek az alakítása eleven és őszinte. Esparza energiája kézzelfogható és sugárzó. Mintha Larsonét közvetítené. Játékának érzékenysége egyszerűen lélegzetelállító."

"A show legmeghatóbb pillanata akkor érkezik el, amikor egy valódi telefonüzenet hangfelvételét halljuk, amelyben Stephen Sondheim, Larson bálványa áradozva dicséri a fiatal szerző művét. Szem nem maradt szárazon a színházban."

"Jon szerepében Raúl Esparza az év egyik legjobb alakítását nyújtja."

"Esparza totálisan lebilincselő."

"Akik szeretik a Rentet, azok ezt egy kedves prológusnak fogják találni. Akik nem szeretik, azok pedig meglepően elviselhetőnek."

"A darab kedves, egyszerű és bizakodó."

"Spanger és Dixon is jók, de az előadást a fantasztikus Esparza viszi el, aki nagyszerű énekes és rendkívül megnyerő előadó. Mindvégig magával tudja ragadni a nézőt."

"Esparza éneklése lendületes és változatos. Az ember nem fárad bele a hallgatásába."

"Raúl Esparza ihletett Jonathan, kitartó, éles, viharos energiával. Egy felvillanyozó új sztár."

"Esparza egy csoda."

" 'Molly [Ringwald] fantasztikus színésznő, és óriási tapasztalata van.' - mondja a jóképű kolléga, Raúl Esparza. 'Nagyon tiszteli a produkciót, és az emberek nagyon várják már az első fellépését. Reméljük, nem csalódnak majd nagyot, amikor eljönnek, hogy megnézzék Mollyt, és belőlem kapnak vagy másfél órát' - teszi hozzá szerényen."

"Sokat kell benne énekelnem, de igazából nem volt problémám a dalokkal. Ennél sokkal magasabban is szoktam énekelni."

"- Nálad ez hogy történt? 30 éves vagy. Nehéz volt?
- Egyáltalán nem. Emlékszem, hogy végignéztem magamon, és azt mondtam 'OK, most már nem vagy többé gyerek. Kezdj el úgy viselkedni, mint egy felnőtt!' "

"Volt egy tanárom New Yorkban, David Bucknam. Álmodozó volt, és egy csodálatos tehetség. Ő is, mint Jonathan, zeneszerző volt. 21 évesen Virginia Woolf The Waves című művének adaptációjáért Drama Desk díjra jelölték. Fiatal korában rendkívül sikeres volt, de nagyon megviselte, amikor betöltötte a 30-at. 32 évesen öngyilkos lett. Azt gondolta, 'ha nem vagy fiatal, senki nem vesz komolyan.' Ez az, amiről Jonathan is beszél a darabban."

"Kivettünk két dalt, és tettünk bele egyet. Kivettük a Swimming című dalt, és ez nekem pokolian fájt. A Sunday után lett volna. Arról szól, hogy Jon lemegy úszni, és minden, ami idegesíti, hirtelen kitör belőle. Briliáns dal! A legtisztábban mutatja meg Jonathan Larson eredeti stílusát. Semmi olyanhoz nem hasonlítható, amit a színházban hallani lehet. Négyszer vagy ötször vált ütemet, részben rap, részben próza, részben ének, harmóniák sorozata, dallam, az öntudat kiáradása... Egy nagyon-nagyon érdekes és lebilincselő dal."

"Nagyon sokat beszélek a darabban, és ez nehéz. Ráadásul folyamatosan színpadon vagyok. Egy jelenet van, amikor nem kell énekelnem, de akkor is ott ülök a színpadon és játszom. A másik, ami miatt nehéz, hogy bár ez musical, de tulajdonképpen olyan, mint egy színdarab, és nagyon-nagyon kicsi. Maga a színház is kicsi - még az utolsó sorokban ülőket is látom -, és ez azt jelenti, hogy mindent valóban meg kell csinálni, nem lehet csak imitálni. A közönség azonnal átlát rajtad. Mindennek nagyon egyszerűnek és érzelmileg hitelesnek kell lennie. Minden amit érzel és csinálsz, annak őszintének kell lennie. Minden színházban így kell lennie, nem azt mondom, hogy nem, csak néha, amikor fáradt vagy, megpróbálod kevesebbel megúszni. Itt ezt nem teheted meg. Minden előadás vadonatúj kell, hogy legyen."

"Igazából a Rentet már elkezdte írni akkor, amikor megírta a tick tick... BOOM!-ot. Úgy döntöttünk, hogy ezt nem említjük meg a darabban, bár néhány korai tervben szerepelt. Nem hinném, hogy Jon tudta volna akkor, hogy ilyen hatalmas siker lesz belőle."

"- Mennyire vonták be Larson szüleit a produkcióba?
- Al minden egyes nap ott volt. Ez a legszomorúbb dolog volt, amit végig kellett néznem, mert meg akarta védeni a darabot és meg akarta védeni a fiát. Ez egy nagyon érzelmes darab - a próbákon még jobban éreztem ezt -, és nagyon közel állt hozzám. Sok mindent kivettünk a darabból, ami túl speciális volt. Ezek sokkoló dolgok voltak, olyanok, amiket Jonathan írt le saját magáról. Például állandóan mondogatta, hogy fel fog robbanni a szíve. Hogy bármelyik pillanatban meghalhat szívrohamban. David Auburn azt mondta, hogy ezt nem szabad beletennünk. És ott voltak a dalok, amiket Jonathanon kívül még senki nem énekelt el. Amikor csak felnéztem, Al mindig ott volt. Nagyon fájhatott neki, de hiába próbáltuk mondani neki, hogy ne kínozza ezzel magát. Nagyon segítőkész volt."

"A most kissé kényelmetlen című 'tick, tick... BOOM!' musicalnek a terrortámadást követő első előadására érkeznek a nézők. A producerek úgy gondolják, hogy talán az off-Broadway kicsit jobb helyzetben van, mint a Broadway. 'A tick tick... BOOM! főleg a New York-iakat érdekli' - mondja a producer. 'Nem kerültünk olyan helyzetbe, mint például a Nyomorultak, aminek elsősorban turisták alkotják a közönségét. Mi a New York-iaknak játszunk. Ők itt vannak. Nem mentek sehová.' A kis, háromszereplős off-Broadway musicalt szeptember 14.-én kezdték újra játszani, három nappal a tornyok összeomlása után. Az előadás kezdete előtt a szereplők és a 40-50 néző (a színház befogadóképessége 250 fő) lementek az utcára, hogy vessenek egy pillantást a megváltozott városképre. Mindenkinek gyertya volt a kezében, és a show egyik producere, Victoria Leacock az önéletrajzi musical szívbemarkoló üzenetéről beszélt. A show sztárja, Raúl Esparza a következőt mondta: 'Először arra gondoltam, hogy amit mi csinálunk, az tulajdonképpen egyáltalán nem is számít. Aztán rájöttem, hogy igenis fontos. Megkaptuk az esélyt arra, hogy énekeljünk. Arra, hogy segítsünk az embereknek felejteni.' A közönség nem lesz túl népes, de a színészeknek megvan az a kiváltságuk, hogy valami olyat csinálnak, amit az emberek látni szeretnének."

"Nem akartam újra játszani. Érezni lehetett az égő romok füstjét. Lényegtelennek tűnt az egész. Az ügyelő és én minden nap önkéntesként dolgoztunk. Közben sokféle embert megismertem, akik azt mondták, hogy a tick tick... BOOM! - ami arról szól, hogy folytatnod kell akkor is, ha nem lesz könnyű, és hogy rajtad múlik, mi lesz belőled - inspirálta őket."

"A legnehezebb számomra az a rész, amikor úgy kell elkezdenem az előadást, hogy a sötétben vagyok, az arcomba világít egyetlen reflektor, és egy olyan közönséghez kell beszélnem, akit nem látok. Vannak olyan pillanatok, amikor a darab inkább szól a közönségről mint Jonról - főleg a végén -, amikor velem együtt viszik az előadást. Kifejeznek valamit, vagy létrehoznak olyan kapcsolatot, amit nekem már nem kell megtennem. Mert ők sokkal többet tudnak Jonathanról, mint én fenn a színpadon. Tudják, hogy meghalt. Tudják, hogy meg fogja írni a Rentet. Hagyjuk, hogy a közönség kiegészítse magában a történetet. Tudják, hogy mielőtt megírta volna a Rentet, meg kellett fizetnie az árát. [before he wrote Rent, he had to pay it.]"

/Részletek különböző cikkekből és interjúkból/

vissza